 HAJNAL Endre a vérbeli természetfestők közé tartozik,
úgy, miként ezt a műfajt a nagy elődök művelték. Mintha értené
a jegenyék, csalitok, csillogó víztükrök üzenetét, szinte
válaszol felhívásukra, festménnyé fejleszti kint a szabadban
nyert benyomásait. Közvetlenül, felszabadultan szól a nap
sugaraiban felfénylő balatoni vitorlásokról, a ragyogó színekben
pompázó pipacsokról, dáliákról, íriszekről. Érthető, hogy
őt is elbűvölik a napraforgók, ami alkalmassá teszi képességeit
a nagy impresszionista elődök szuggesztiójára magyar módon
reagálni, de nem elégszik meg néhány napraforgóval, hatalmas
táblát idéz belőlük dúsan burjánzó fasorral, messzi távlatokra
nyiló háttérrel.
Hajnal Endre folytatja a hazai hagyományokat,
bebizonyítja, hogy a képzőművészet egyetemes értékeit gazdagítani
lehet hazai sajátosságokkal, s nem utolsó sorban egyéni adottságokkal.
Azok között van a helye, akik nem fordítottak hátat környezetüknek,
szülőföldjük tájainak, hegyek-dombok, erdők-mezők megunhatatlan
látványának. Nem hisz azoknak a műíróknak, akik szerint a
festőknek a természettől már nincs mit tanulniuk, a pein-air
vilagáról a művelődéstörténet elmúlt századai folyamán a művészek
már mindent elmondtak légyen.
Képei arról tanúskodnak, hogy a festőművész
szamára még sok új motívum kinálkozik a városokban, vidéken
egyaránt, a legközelebbi környéken és határainkon túl. Mint
sokfelé megforduló és kiváncsi entellektüel, utazásaira is
magával viszi itthon szerzett vizuális élményeit. Itáliai
veduták, párizsi kertek festése közben honi lelkülettel oldja
meg a látványokban felmerülő szakmai problémákat. Mint jeles
elődei, neves mestereink, ő is személyes affinitással dolgozza
fel a medditerráneum mentén, a latin országokban szerzett
optikai tapasztalatokat, bennfentesen, hozzáértően örökíti
meg a sorrentói kitekintést Capri felé, a velencei nagycsatorna
palotáit a Rialtonál, a francia főváros Luxembourg-parkjának
ápolt növényeit, kellemes plasztikáit.
Művészetének forrásait nem nehéz megnevezni.
Magától értetődő, hogy csodálja Claude Monet és Renoir remekeit.
Nem szabad megfeledkezni hazai elindítóiról sem. Halápy Jánostól,
Feszty Masától és földijétől Dobroszláv Lajostól, nem csupán
mesterségbeli módszereiket tanulta meg, hanem regionális szemléletet
és a nemzeti hagyományok tiszteletét is. Mindössze, a tatabányai
liget tavirózsáit, fűzeit kell összehasonlítani a francia
klasszikusok argenteuil-i látomásaival és kiderül a másság,
amit lehet helyi karakternek vélni, helyénvalóbb azonban Hajnal
Endre sajátjának, autochton érzékenysége, észjárása és tehetsége
megnyilatkozásának minősíteni.
POGÁNY Ö. Gábor
művészettörténész |
